Egy mai, igaz mese Valentin napra mindenkinek.
A pár mottója Paulo Coelho szavaival a következő lehetne:
„Ha történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz”
És akkor következzék a menyasszony tollából:
Esküvő a tóparton
… Édesanyáink legjobb barátnők voltak. A párom édesanyja koszorús lány volt a szüleim esküvőjén. Az ő szülei pedig egy héttel később házasodtak össze. Jake (a vőlegény) édesapja a légierőnél szolgált, és hamarosan el kellett költözniük. Aztán vagy 10 évvel később mi is találkoztunk, mint kisgyerekek. Az anyukák készítettek néhány képet (amelyek közül kettőt még mindig féltve őrzök) és aztán tizenhét éves korunkig nem láttuk egymást újra. A szülei végül hazaköltöztek, és Jake itt fejezte be a középiskolát a mi városunkban. Gyorsan összebarátkoztunk és három évvel később már együtt jártunk. És ez így ment végig a húszas éveinken keresztül, teljesen megőrültünk egymásért. Persze ettől függetlenül is teljesen őrültek voltunk. Közben elvesztettük az édesanyját, az én nagynénémet és egy legjobb barátot. Olyan időket éltünk meg együtt, amelyek örökre átformálták az életünket. Napokat töltöttünk a pataknál és éjszakákon át hajtottunk földutakon miközben beszélgettünk, nevettünk és zenét hallgattunk. De akárhogy is próbáltuk, még sem jöttek össze a dolgok. Három évig nem találkoztunk, nem is beszéltünk. Jake Houstonba költözött. Éltük az életünket, de nekem minden nap hiányzott. Egy nap küldtem neki egy e-mailt és ő válaszolt. Néhány perccel később már a telefonon voltunk és azóta sem hagytuk abba a beszélgetést.
Kevesebb, mint egy évvel később megkérte a kezem, és elkezdtük tervezni az esküvőnket. 14 évvel azután, hogy először találkoztunk, a házasságunkat terveztük. Választhattuk volna a polgármesteri hivatalt is, és akkor is életünk legszebb napja lett volna. De azt akartuk, hogy az esküvőnk az „mi” legyünk. Azt akartuk, hogy ott legyenek azok az emberek,akik hozzánk legközelebb állnak. Ott legyenek és jól érezzék magukat. Jake ötlete volt, hogy a tónál legyen az esküvő, szerintem tökéletes ötlet volt. Édesapám és Jake készítették a fából ácsolt padokat az esküvői helyszínre. Az összes férfi aki a tó partján lakott, esténként kijárt füvet locsolni és nyírni, hogy a helyszín biztosan jól nézzen ki az esküvő napjára. Mélyen meghatott benünket, hogy ennyi ember törődik velünk. Édesapám rengeteget segített, nélküle nehezen tudtuk volna létrehozni az álomesküvőnket. Amikor elkezdtük tervezni az esküvőt még Houstonban éltünk, és édesapám talált egy remek helyet a fogadásra. Gyönyörű hely és öröm volt a tulajdonosokkal együtt dolgozni.
Azt szerettem volna, hogy a nap álomszerű legyen, és úgy gondoltam, hogy a fákról függő papírvirágok fantasztikusan néznének ki. Édesanyámnak és jövendőbeli sógornőmnek voltak ugyan kétségei, de segítségükkel tonnányi papírvirágot sikerült gyártani. Ott álltam az esküvőnk napján, órákkal az ünnepség kezdete előtt,miközben folyt rólam az izzadság, és papírvirágokat akasztgattam a fákra a kocsim tetejéről. Nézem a képeket, amiket Heather és a Nostalgia Film készített, és szerintem megérte minden óra és perc amit ezzel a projekttel töltötem. A virágokat és csokrokat is magam rendeztem, állítottam össze a fogadásra. Barátnőm és koszorús lányom segített a fogadási helyszín előkészítésében.
Családunk és barátaink mind nagyon segítőkészek voltak és örültek a boldogságunknak.
Az esküvő napja olyan volt, mint egy álom. Látjuk a képeket, ahogyan Heather, Shanna és Mike megörökítette a napot és nem hiszünk a szemünknek. Ők a legjobbak!
Az a nap valóban életünk legszebb napja volt. Ott voltak körülöttünk azok az emberek akik minket a legjobban szeretnek és mi épppen összeházasodtunk. Egyik legjobb barátunk adott össze minket, aki egész életünkben mellettünk volt. A legeslegjobb barátomhoz mentem hozzá, és gyönyörű közös emlékeink vannak, amik örökké tartanak. Lehet ez még ennél is jobb?
Forrás: stylemepretty.com
